|
A néma faluban ijesztőnek, idegennek tűnt az elszáguldó vonat éles füttye. A településen se egy hang, se egy kutyaugatás vagy madárcsicsergés nem hallatszott. ...
Csak nagy ritkán ment el mellettünk egy, a falu lezárt területére tartó teherautó vagy önkéntes. Mintha az egész vidék önkéntes hallgatásba, mély gyászba borult volna. A már lerombolt vagy lebontott házak fölött vészjóslóan ott tátongott a szakadás a gáton, amelynek méretét csak az tudja elképzelni, aki a saját szemével látta
Az út mellett, melyen sétáltunk, egy picike ház áll, melynek külső falát másfél méter magasságig vörösre festett az iszap. Az ablakok kitörve, a ház bizonyos falai leomolva. A rendetlenség közepén ott áll a lakók nyitott ruhásszekrénye, melyben még változatlanul ott lógnak a ruhák. A falakon képek, a szomszédos szobában pedig egy pálma áll. Az ablakpárkány alatt, a vörös talajon egy piciny cserépben piros virág fekszik. Itt még minden érintetlen. Vezetőnk Zita, a helyi általános iskola igazgatója elmondja, hogy a ház lakói közül már senki sem él. Az idős házaspárt a lezúduló ár magával ragadta. 3 km-rel odébb találtak rájuk. A nénin már nem tudtak segíteni, a bácsi pedig 4 hetet töltött korházban, de végül ő is csatlakozott élete párjához. Otthonuk azért nem lehetett még lebontani, mert az örökösödés még nem tisztázódott le.
Az igazgatónő ezután elvitt minket egy hídig, melyen csak külön engedéllyel lehet átlépni. Ennek az átkelőnek is elmosta az elődjét a sár, pedig ez szinte lehetetlennek tűnt. A két végében ugyanolyan rendőrök állnak, mint akik megállítanak minden utast, aki be szeretne lépni a területre.
A polgárőrök mögött, ahol most már hatalmas gépek dolgoznak a nyomok eltűntetésén, élt egy család. Apa, anya és két kisgyerekük. Egy 3 éves és egy 15 hónapos. Amikor az ár kitört a gát mögül, az egész család otthon volt. Az anya és gyermekei egy szobában tartózkodtak míg az apa egy másikban, így nem tudott átmenni segíteni a családjának. Az ajtókat lehetetlen volt kinyitni. Az anyát a gyermekeivel a kezében a falhoz nyomta a sár. A sodrás akkora volt a házban is, hogy akármennyire is küzdött a nő, a 15 hónapos gyermekét nem tudta megmenteni és elragadta tőle az iszap. Nekünk, akik ott voltunk, belegondolni is szörnyű volt, hogy talán a mellettünk álló ház valamelyikében történt ez a tragédia.
Mikor sikerült felocsúdnunk a hallottakból, még nagyobb lendülettel akartunk segíteni. Kerezsi Csaba igazgató úr, Kónya Noémi igazgatóhelyettes, Dr. Cseriné Andirkó Éva DÖK tanár, és mi hatan, Novák Marcsi, Szűcs Réka, Szántó Réka, Csák Árpi, Tóth Laci és én, Cseri Panka úgy éreztük, hogy azonnal át kell adnunk mind azt, amit a gimnázium küldött. Kipakoltuk az autókból a magunkkal hozott több mint 113 csomagot, melyek reméljük hogy több mint 113 kisgyereknek szerez majd örömet. A játékokat, könyveket és ajándékokat az elmúlt 5 hétben gyűjtötték össze a Móricz Zsigmond Gimnázium tagjai, akik saját, személyes tárgyait hozták be, hogy segíthessenek. A kicsi, ám mégis takaros iskolába vittük be a hozottakat, ahol azt láthattuk, hogy torony magasan állnak a tartós élelmiszerek, a védőfelszerelések, és a mieinkhez hasonlatos kis csomagok. Jó volt látni, hogy ennyi embernek sikerült összefognia a tragédia áldozataiért. A bepakolás után az igazgatónő körbevezetett bennünket az épületben. Ekkor valami megdöbbentő történt, mely miatt mindannyiunk szemét elfutotta a könny. Az elsős terem tábláján fenn volt az utolsó óra anyaga. Betűk, számok és kis ákom-bákomok voltak felrajzolva. A dátum október 4-ike volt. Ezen a napon szakadt át a gát, amely mindent magával ragadott, ami csak az útjába került. Abban a pillanatban mindannyian elképzeltük magunkat abban a helyzetben, hogy egy nyugodt tanítási órát egy elképzelhetetlen sokk szakítja félbe. A döbbenettől mozdulni is alig tudtunk. Zita elmondta, hogy a falakon belül semmit sem lehetett hallani és csak úgy értesültek a hírről, hogy valaki bekiáltott az ablakon. A tanárnők és a gyermekek egy fél órát kételyek közt, bezárva töltöttek, míg végül tűzoltók szabadították ki őket. Az iskola nem szenvedett károkat, de most még nem folyik itt tanítás. Januárra szeretnének visszaköltözni megszokott helyükre.
A búcsúzkodást követően nehezen tudtunk feloldódni. Ijesztő abba belegondolni, az ott lakókra mekkora nyomásként nehezedik az a tény, hogy még mindig bármelyik pillanatban újra átszakadhat a gát. Ettől függetlenül folyik az újjáépítés, a polgármester és az emberek is bizakodnak. Nem is nagyon tudnak mást tenni. Az iskola tetőterében már csoportosítják az adományokat, hogy tisztában legyenek azzal, hogy mijük van és mijük nincs. Azt a területet, amit az iszap menthetetlenül tönkretett emlékparkká akarják nyilvánítani.
Látszólag a falu kezd újraéledni a romokból. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy sok generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy mindenki még mi is a szívűnk mélyéből meg tudjunk békélni.
Cseri Anna Flóra
Móricz Zsigmond Gimnázium 9.E |
