|
Olvastam róla, hallottam, tv-ben láttam… Ott voltam.
2010. 11. 13-án iskolánk vezetősége és néhány diák ellátogatott Kolontárra, hogy átadja az összegyűjtött ajándékokat és játokat a katasztrófa áldozatainak.
Reggel indultunk, bepakoltunk a 3 kocsi csomagtartójába, és nekivágtunk a 2,5 órás útnak. Ahogy haladtunk, Kolontár határában már láttuk az iszap által vörösre festett mezőt, fákat, vasúti átjárót… Nehéz az érzést leírni… csöndes döbbenet lett úrrá rajtunk, a szívünk összeszorult. Ez az egész szinte hihetetlen. Szörnyű, és mégis igaz.
Amikor megérkeztünk az iskolához, egy helyi tanárnő fogadott minket. Éppen az eddig érkezett ajándékokat válogatták.
Bent, az iskolában az egyik falon a következő idézetet olvastam: „A tündérek a szívben laknak.” Szinte könnyes szemekkel néztünk egymásra, nincs is talán ennél jobban ideillő mondat.
Megborzongtam mikor beléptem az egyik tanterembe, s megláttam a dátumot a táblán. 2010. X. 04. A katasztrófa napja. A táblán az aznapi első osztályosok tananyaga. Éppen a 3-ast tanulták írni…
Ezen a napon szakadt át a kolontári iszaptározó fala. Emberek házai, földjei, lakóhelyei, állatai, emlékei, szerettei vesztek oda, vesztették életüket. A túlélők maradandó sérüléseiket ápolják.
Csak álltunk a piros porral borított úton, körülöttünk félig összeomlott, pirosra mázolt házak, iszapos, vizes talaj, éppen bontás alatt lévő házak. S ezek mögött ott a tározó beomlott fala.
Találkoztunk a Polgármester Úrral is. Az ő és a tanárnő történetei hallatán alig tértünk magunkhoz.
A házról beszélt, ami mellett álltunk. Az ablakán át láttuk a beomlott falat, fölötte egy ott maradt képet, és még a belső szobákat is ellepő iszap nyomát. Itt egy idős házaspár élt. Őket Devecsernél, a szomszéd falunál mentették ki az iszapáradatból. A bácsi még kiabált a mentőknek, és úgy találtak rá. Feleségét holtan találták. Az özvegy férfi még négy hétig élt kórházban a katasztrófa után, nem élte túl. A ház oldalán pontosan látni az iszap hömpölygő nyomát. Félelmetes. Az ablak előtt a földön egy érintetlen barna műanyag tartóban egy gyönyörű kis piros virág felborulva. Ez a kép ragadott meg legjobban. Szívbemarkoló a látvány.
Volt, akinek gyermekét ragadta ki kezéből az iszap.
Az iszap maró hatása miatt keletkezett sebek begyógyulnak. A másik nem.
Az itt élő embereknek semmijük sem maradt, és mégis minden megy tovább. Minden nap újra és újra fel kell kelniük, erőt gyűjteni, hogy újra felépítsék életüket.
Mi annyit tehetünk, hogy támogatjuk őket, összefogunk, és törekszünk arra, hogy minél többször elhangozzon: Számíthat rám!
Az egyetlen érintetlen hely, az iskolával szemben lévő domb, egy emléktábla, és a dombon a templom. Igen… ez a látvány, ez a néhány megmaradt négyzetméter ad hitet, reményt az új életre mint egy jelképként.
Az emléktáblán ez olvasható: „Az emberi hanyagság és kapzsiság természeti és emberi áldozataiért. 2010. OKT. 4.”
Novák Mária 12.hu |
