A Móriczban már hagyománnyá vált a farsangi ünnepség. Idén is sort kerített megrendezésére a diákönkormányzat, február 12-én, pénteken. Ebben az évben Hollywood volt a témája: sztárok, fényűzés, csillogás.
Délután négykor a Móricz tánccsoport előadásával kezdődött a műsor. Volt jelmezverseny, amire egyénileg és csoportosan is lehetett jelentkezni. A jelmezek nagyon viccesek és kreatívak voltak. Volt hupikék törpike, Edward Cullen, Mozart felesége, Veronicas. A zsűri tagjai: az igazgató úr, Kerezsi Csaba és a DÖK elnöke, Láng Andrea voltak döntése szerint különdíjban részesültek a Playboy villa lányai(Mateovics Dzsesszika, Zséli Attila, Kovács Aurél, Petrovics Ádám), harmadik helyezést ért el Hannah Montana ( Bárdos Bence), második lett a spártai harcos (Puskás Sándor) első helyezést ért el Michael Jackson( Nyári Dóri).
Rengeteg más program is volt, pl. ugróköteles bemutató (Vaczó Viktória és Melinda előadásában), összebilincselős játék, csokievő verseny, limbózás és persze tánc, pörgés, tánc, tánc…
Még előzőleg péntek délután lehetett szavazni az idei év bálkirály és bálkirálynő jelöltjeire. Immár másodszor Zséli Attila (10.A) lett a bálkirály, mellette Juhász Enikő ( 10.A) feszített a bálkirálynőként.
Aki megéhezett rengeteg finomságot találhatott a büfében. A diákönkormányzat remekül megszervezte a farsangot és reméljük jövőre még többen eljönnek és legalább ilyen jó lesz!
Egykori tanárok és diákok közreműködésével nemrégiben alakult meg a Móriczos Öregdiákok Alapítványa. Fridli Lászlót és Árvay Zoltánt, az egyesület elnökeit, mindketten volt móriczos diákok, kérdeztük az alapítvány céljairól, a gimnáziumról és az iskolához fűződő emlékeikről.
Hogyan és milyen céllal jött létre az alapítvány?
Fridli László: Amikor én érettségiztem, akkoriban a Móricz Zsigmond Gimnázium épülete még a mostani Petzelt József Szakmunkásképző helyén volt. Az 1970-74-es évfolyamba jártam. Tulajdonképpen ez az öregdiák-szövetség úgy alakult, hogy a volt osztályfőnökünk és egy-két diák keresett meg, hogy tudnék-e segítséget nyújtani a létrehozásában, szervezésében, működtetésében. A célunk, hogy támogassuk a diákokat a szakmára irányítás terén.
Árvay Zoltán: A civil szerveződések a mai magyar társadalomban egyre nagyobb szerepet kapnak. Valahol azt gondolom, ehhez szerettünk volna kapcsolódni. Jelentős motiváció volt Marosvölgyi Lajos tanár úr kezdeményezése; az ő bíztatására próbáltam életre kelteni a szövetséget. Fontosnak tartottuk, hogy ez az iskola is mutassa meg magát ilyen értelemben is.
Kik csatlakozhatnak az alapítványhoz?
F.L.: A szövetség tulajdonképpen kortól függetlenül mindenki számára nyitott, aki a Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett, dolgozott, vagy akár rokoni kapcsolat révén kötődik a z iskolához.
Milyen emlékek fűzik a gimnáziumhoz?
Á.Z.: Ha meghallom a Szentendre szót, rögtön az iskola jut eszembe. Az egyik legnagyobb élmény például a gimnázium építése volt. Azt az épületet, ahol kezdtünk, mi építettük, a szó szoros értelmében: vittük a téglát, hordtuk a maltert. Dr. Mikulási Béla, a gimnázium első igazgatója és az akkori tanári kar fontos célja volt az életre való nevelés. Minden évben túrázni vittek minket, főzni tanultunk, biciklit szereltünk, csatornát építettünk.
Szoktak osztálytalálkozókat szervezni, ahol együtt elevenítik fel az élményeket?
Á.Z.: Igen, ötévenként, de én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy négy volt osztálytársammal még mindig egy környéken lakunk, és így a barátság megmaradt közöttünk. De a többiekkel is tartom a kapcsolatot és örülünk, ha összejöhetünk és beszélgethetünk egymással.
F.L.: Nagyon jó osztályunk volt, mert az eddigi osztálytalálkozóinkra mindenki eljött. Volt olyan, aki Amerikából repült haza! Azóta is nagy az összetartás, ha bárkinek valami problémája van, most is nyugodtan megkeresheti a többieket.
Van esetleg valaki, aki most itt tanít a gimnáziumban?
F.L.: Igen, Soósné Balogh Anikó tanárnő, de vannak más osztálytársaim is, akikből tanár lett.
Á.Z.: Az én volt osztályomból is többen tanárok lettek, sőt, gimnáziumi igazgató is lett került ki közülünk, de egyikük sem itt tanít. Általánosságban elég jó pozíciókat sikerült szereznie az induló osztályok tanulóinak. Két évvel alattunk járt például Adamis Anna, a híres dalszövegíró, és többen vannak, akiknek könyvük jelent meg, és nevet szereztek maguknak.
Milyen érzés volt visszatérni az iskolába? Nagyon megváltozott azóta?
Á.Z.: Nagyon. Néhány éve, az iskola ötvenéves évfordulóján volt alkalmam elmondani egy ünnepi beszédet, és nagyon jó érzés volt visszajönni, látni, hogy az iskola mennyit fejlődött, gyarapodott, milyen híressé vált az országban, hogyan szakosodott, milyen sporteredmények születtek. A saját büszkeségemnek is éreztem, hogy idáig jutott az a gimnázium, ahol én valamikor tanultam.
Nagyon szépen köszönjük, hogy megtiszteltek minket a válaszaikkal.
Iskolánk idei szalagavatóját a szentendrei Művelődési Házban (volt Tiszhelyettesképző) tartották. Az eseményt a 11. B és a 11. D osztály tanulói szervezték. Az egyik szervező osztály tagjaként ügyeletesnek az ajtóhoz voltam beosztva.
Délután négy órára kellett érkeznünk, hogy felkészüljünk a fogadásra. Az első vendégek fél öt körül kezdtek el befelé szállingózni. Az érkező vendégeknek kinyitottam az ajtót, évfolyamtársaim pedig a meghívóikat kérték el. A műsor kezdete előtt tíz perccel az izgalmat már tapintani lehetett a levegőben, a színfalak mögött a mozgolódás, sürgés-forgás egyre csak fokozódott, ám ezt természetesnek véltem, hiszen nem minden nap kell szalagavatót megszervezni. Osztályfőnököm, Elszeszzer Valéria (irodalom szakos) tanárnő arcán is látni véltem, hogy hálát fog adni az égnek, ha ma minden rendesen sikerül. Nem irigyeltem Őt ezekben a percekben. A kezdésig hátralévő pillanatokban minden szereplő saját szövegét tanulta, tökéletesítette a majdan „felmondandó” szöveg intonációját, előadásmódját. Majd hirtelen megszólalt egy erős csengőszó: a szalagavató megkezdődött! Ahogy osztálytársaim arcát fürkésztem, elgondolkoztam, hogy vajon mit érezhetnek ők és a végzősök szülei, hiszen ez az este ma értük van, ez az este ma csak az övék!
Az első tánc alatt (mert kétszer táncolták el az est folyamán táncaikat az érettségizők) a többi „ajtós” sráccal és a ruhatáros lányokkal mulattam az időt. Véleményem szerint osztálytársaim remekül szerepeltek a szervezők szerepében és az összes tizenkettedikes osztály remek táncot választott. Az A-sok szambát, a B-sek keringőt, a D-sek salszát . táncoltak, a C-sek pedig (nem utolsó sorban) a Grease-ből táncoltak el egy részt. Azok a tizenkettedikesek, akiknek a lázas sürgés-forgás közepette mégiscsak sikerült feltennem néhány „interjúkérdést”, szinte ugyanazt válaszolták, mint egyikük:
-Hááát…bevallom, izgultam kicsit szalagtűzéskor, mert több száz ember volt a teremben és a szemük láttára történt minden, de végül egy életre szóló emlékként fog megmaradni bennem ez az este.
A szervezők véleményét is kikértem az estről. Néhányan lámpalázasak voltak, ők leginkább annak örültek, hogy immár nem szereplőként, hanem nézőként vehettek részt a műsorban. A műsor második része előtt rengeteg új vendég érkezett, mivel az első részben (az ülőhelyek csekély száma miatt) minden tizenkettedikes két vendéget hozhatott csak magával. Az emberek szinte özönlöttek, alig tudtunk minden meghívót ellenőrizni. Az ajtóhoz beosztott egyik társam csak azt sajnálta, hogy alig látott valamit a műsorból. A 11. D osztály osztályfőnöke, Berényi Attila tanár úr is örömmel nyugtázta a szervezés minőségét.
A műsornak este fél kilenckor lett vége, kilenc órára kiürült a főiskola. Csupán a segítők egy része és az igazgatóság tagjai maradtak az épületben. Húsz perc alatt végeztünk a pakolással és a rendrakással.
Minden tanárnak és diáktársamnak szeretnék köszönetet mondani, akik segédkeztek e gyönyörű és felejthetetlen program megszervezésében.
